§1. rész 3. fejezet§



Tudom hogy hamarabb a szokásosnál, de itt van az új rész.

jó olvasást xoxo

~Csak egy csajos este~

 

-Nem Barbara, semmi sincs rendben-mondtam ki. Tényleg igy volt.
-Lisa mi a baj?
-Csak annyi hogy borzasztó ez az érzés. 2 éve vesztettem el a szüleim, és egy könnyet nem ejtettem értük. Hiába rugtak belém hatalmasakat, nem sirtam. Nem akartam nekik csalódást okozni. Lenyeltem a sértéseket, és emelt fővel jártam, pedig okom nem volt rá. Próbáltam sérthetetlennek tűnni, de most elegem lett. A szüleim nincsenek velem, a srác akit szeretek tesz rám. Hamrosan új életet kezdek, de nem fogom tudni itthagyni anyáékat. Meg itt vagy te, aki átsegitettél mindenen az elmúlt időben.-fakadok ki. Nem volt példa ilyenre az elmúlt időkben. De úgy éreztem vagy kimondom, vagy még apróbb darabokra török. Nem akartam hogy teljesen lerobbanjak. Barbara megkövülten hallgatta végig a mondandómat, majd mikor befejeztem, és könnyek gyültek a szemembe, magához húzott. Nem birtam tovább. Megint átszakadt a gát. A könnyeim leperegtek az arcomon. Fájt. Nagyon. Teljes ürességet éreztem. Hiányoztak a szüleim. Hiányzott, ahogy dicsérnek, vagy megdorgálnak. Hiányzott, hogy úgy menjek haza, hogy azzal bombáznak, hogy mi történt a suliban. Èrezni akartam a közelségüket. De nagyon jól tudtam, hogy nem lehet. Elmentek. Már két éve annak. Nem támogatnak, nem nevelnek. Lehet, hogy már elmúltam 18, az emlékük akkor is bennem fog élni, ha már unokáim lesznek. A baleset óta minden napot úgy élek meg, mintha az lenne az utolsó. Doro-n és Barbara-n kívül nem volt senkim se. Ízekre tépett a hiány. A szeretet hiánya. Mindig is érezni akartam, hogy milyen szeretni, és szeretve lenni. De eddig nem tudtam meg.
-Lisa. Tudod hogy nincs miért aggódnod. Új életet kezdesz Londonban, és boldog leszel. Nem rágódhatsz a múlton.-törte meg a csendet Barbara.
-Tudom. Nem fogok. Egyszer ennek is eljött volna az ideje.-suttogtam, majd eltávolodtam Barbara-tól.
Arcán aggodalmat láttam. Nem akartam ezt. Nem kellett hogy aggódjon, hisz' remekül megvoltam. Nem volt a bánaton kívül semmi bajom sem.
-Na menj! Dorothy már biztos vár!-mondta lágyan.
-Megyek. Ès köszönöm-intettem, majd kimentem az ajtón. Èppen siettem ki a folyosórol, mikor nekimentem valakinek. Ez nem volt meglepő, hiszen a földet szemlélve nem igazán láttam, hogy van-e előttem valaki. Eddig nem is lett volna baj, de elterültem a földön. Hirtelen egy kéz nyúlt felém. Gyanakodva néztem rá. Nem Ben volt, hiszen neki nincsen tetkója. Végigvezettem a pillantásomat a karon, és szembe találtam magam a pultos sráccal. Mosolyogva pillantott a kezére. Vettem az adást, igy megfogtam a hatalmas kezet, és hagytam hogy felsegitsen.
-Köszi. Ès sajnálom.-mondtam neki halkan.
-Ugyan. De te mit keresel itt?-kérdezte mély, rekedtes hangján.
-Barbara-tól jövök. De már megyek is. Szia!-feleltem, és eliszkoltam.
-Szia!-hallottam még a válaszát. A pégségbe kiérve megakadt a szemem a még mindig csevegő pároson. Odasétáltam, de már nem ültem le.
-Sziasztok! Nekem most mennem kell. Doro este átjössz?
-Persze! Nyolcra ott vagyok. De miért mész ilyen hamar?-kérdezte gyanakodva.
-Van egy kis dolgom.-mondtam. Csak bólintott egyet majd egy öleléssel búcsuzott.
-Szia!-köszönt Ben is.-Azért kiváncsi vagyok hogy mi a baj.
-Idővel megtudod. Szia!-mondtam, majd kisiettem a pékségből. Az eső már elállt, de az idő még mindig borús volt. Határozott léptekkel elindultan Caphel csendes utcáin. Menet közben elgondolkoztam. Nem figyeltem semmire, csak felidéztem magamban sok dolgot.
Arra eszméltem fel, hogy megérkeztem a célomhoz. Remegő karral nyitottam ki a rozsdás kaput. Beléptem a járdáról a nedves fűre, és visszazártam a súlyos kaput. Bizonytalan léptekkel indultam el a sírhoz. Tudtam merre van, bár  temetésen kívül nem voltam méh itt. Mikor megtaláltam, könnyes szemmel olvastam el a feliratot: Linda Hewitt 1968-2011, és Thomas Floy 1965-2011.
"Álmodtunk egy öregkort, csodásat és szépet,
de a kegyetlen halál mindent összetépett.
Csoda volt, hogy éltél, és bennünket szerettél,
nekünk nem is haltál meg, csak álmodni mentél.
Egy reményünk van, mi éltet és vezet,
hogy egyszer majd találkozunk veled."
A vers olvasásak közben megint könnyek marták a szemem. Megint elfogott az a borzalmas érzés. Remegni kezdtem, majd lerogytam a fűbe. Nem akartam elgyengülni, de tudtam, hogy ennek a mesének itt vége van. Nem lehettem többet olyan mint voltam. Az álarcomnak annyi volt, de ugyen ilyen erőset nem tudtam volna csinálni.
-Sziasztok! Sajnálom hogy elrontottam mindent. Nem telhesitettem amit kértetek. Elgyengültem. De 2 évig sikerült tartanom magam. Lehet hogy most csalódtatok, de nem tudok mást tenni. Már csak egy hónap, és az érettségi után elmegyek. Elmegyek Londonba. Új életet fogok kezdeni messze innen. Nem tudom hogy elmenjek-e. Minden vágyam ott élni. De nem akarlak itthagyni titeket. Sokszor hallom még egy-egy mondatotokat, melyekkel jó útra akartok tériteni. Hiányoztok. Ma, átszakadt a gát. Nem birom tovább. Folyamatos bántások. Tartottam magam amig lehetett, de Superman és sem vagyok. Sajnálom.-suttogtam. Lehet elmebajos dolo egy márványtáblához beszélni, de nekem jól esett. 2 év szülők nélkül nem volt egyszerű. Sőt...Egyedül tengettem a napjaimat. Sokszol Doro volt az, aki nálam aludt. Nem akart egyedül hagyni. Hiányoztak anyáék. Nagyon. A könnyeim folyamatosan áztatták az arcom. Ráadásul az eső is eleredt. A ruháim átáztak, a hajam csurom vizesen tapadt az arcomhoz és a vállamhoz. Lassan feltápázkodtam, és egy utolsó pillantást vetettem a táblára. Végignéztem magamon. A ruháim sárosan, vizesen tapadtak hozzám, a lábaim krémszinű bőrét barna sár fedte. Szánalmat keltően néztem ki. Elindultam kifele a temetőből. Az utcára kiérve mély levegőt vettem, majd elindultan haza. Az emberek megbámultak út közben. Nevettek rajtam, mert azt hitték, hajléktalan vagyok. Szerintem ha az lennék sem kellett volna nevetni. Igy, hogy beszéltem egy kicsit az érzéseimről, jobban éreztem magam. Hiába szakadt még mindig az eső, nem lettem szomorú. Vidámabb lettem, hogy beszélhettem a szüleimmel. Ha nem is a valóságban, de kiadtam magamból azt, amit egyenlőre kikellett.
Bekanyarodtam az utcámba, és elbotladoztam a házig. Vacakoltam egy kicsit a zárral, majd mikor sikeresen bejutottam, levettem a cipőmet, és felcsoszogtam az emeletre. Előkaptam egy váltás ruhát, majd besétáltam a fürdőbe. Levedlettem a vizes ruhákat, és beálltam a zuhany alá. Gyorsan elvégeztem minden teendőt, és mikor végeztem, egy törülközőt magam köré csavarva léptem ki a kabinból. Megtöröltem magam, majd öltözni kezdtem. Felvettem a fehérneműket, egy fehér pólót, és egy szürke melegitőt.

Nem mentem már sehova, igy ez egy csajos este céljából megfelelt. Az órára pillantottam, és láttam, hogy nem sokára nyolc óra. Lesétáltam a lépcsőn, és felraktam a teavizet. Előkaptam a hűtőből egy doboz sütit, és leültem. Lassan majszoltam a csokis édességet. Mikor a teaviz felforrt, levettem a tűzről, majd két bögrébe öntöttem, és a kedvenc barackos teafiltert helyeztem beléjük. Mikor a teának már csak hűlnie kellett, visszaültem a sütik mellé. Nem gondolkoztam evés közbe, kikapcsoltam az agyamat. Már nem volt min gondolkozni. Megtettem, amit megakartam. Semmi olyan dolog nem volt, amit már jó ideje halogattam. Nem sokára megszólalt a csengő.
-Szia!-nyitottam ki az ajtót.
-Hellóóóó-nyújtotta meg a végét Doro. Félreáltam, igy be tudott lépni a házba. Lerúgta a cipőjét, majd a nyakamba vetette magát. Nevetve öleltem magamhoz.
-Minek örülsz ennyire?-kérdeztem tőle bújkáló mosollyal.
-Hátt...-bizonytalankodott.
-Tudod hogy elmondatod ugye? De gyere! Csináltam teát, és van süti is, úgyhogy nyomás a nappaliba.
-De jó-vigyorodott el. Berohant a konyhába, és a sütis dobozt megragadva betáncolt a nappaliba. Nevetve követtem. Megragadtam a teákat, és utána mentem. Doro már az ágyon kuporogva majszolta a sütit. Leültem mellé, és leraktam magunk elé a csészéket. Felhúztam a lábaimat, és kiváncsian néztem az én lökött barátnőmre.
-Na akkor mi is van?
-Ááá....szemezett velem a pultos srác. Annyira édes. Azok a zöld szemek...meg a göndör fürtök!-lelkendezett. A szemei szokatlanul csillogtak. Mosolyogva figyeltem, ahogy kineveti magát, majd csak azután szólaltam meg.
-Eltalált Cupido nyila? Doro, ez nagyszerű.
-El-el. De..nem kellene. Te szomorú vagy, igy nem akarok semmit. Nem, nem, nem.-rázta a fejét.
-Doro! Egyáltalán nem kell miattam hagynod a dolgot. De ugye tudod hogy alig egy hónap, és megyünk Londonba. Nem akarom hogy fájjon neked.-komolyodtam meg. Nagyon jól tudtam, hogy milyen, mikor Doro összetörik. Nem akartam megint azt.
-Tudom. Ez meg a másik. Nem akarok megint csalódni.-hajtotta le a fejét.
Tisztán emlékszem arra a napra, amikor Doro úgy jött át hozzám, hogy a szemei ki voltak vörösödve, az orra piros volt. A szemei be voltak dagadva, és piros volt. Alig nyitottam ki az ajtót, már a nyakamba is vetette magát. Zokogott. Nem tudott megszólalni sem. Az egész Nicolas hibája volt. Megcsalta, de utána még neki állt feljebb. Fizikailag is bántalmazta Doro-t, de lelkileg is. Megverte, mikor sirni kezdett. Doro lesokkolva tűrte az egészet, majd egy véletlen pillanatban elfutott. Egyenesen hozzám. Nagyon le volt törve. Nicolas egyenesen a földbe taposta. Pár hónap kellett neki, mire jobban lett. Azóta ódzkodott a szerelemtől.
-Tudom hogy nem fog ez rosszul elsülni. Ha mégis, teszek arról hogy ne legyen olyan mint az előző.-szólaltam meg végül.
-De nem fog sehogy sem elsülni. Nem lesz semmi. Én még mindig Nico-t szeretem.-mondta. Hát igen. Doro kitartóbb lány mint kellene. Fél éve történt az incidens, de még mindig reménykedik. Emiatt nagyon is csodáltam. Elképesztő volt, ahogy harcolt szerelméért. Nem adta fel. Remélt. Én nem voltam ilyen kitartó. De Ben mellett a pultos srác is megfogott. Nem voltam biztos az érzéseimbe. Egy zsákutca voltam...



§1. rész 2. fejezet§

~Az összeomlás~

Mikor végre bejutottam a házba leraktam a sajtos rudamat, majd elővettem a tancuccomat. Fellapoztam a fizikát, és nekiálltam a házinak. Úgy unom már, hogy a hetedikes anyagot vesszük át tizenkettedikben. Sebesség igy, úgy amúgy. Unom! Panaszkodni nem lehet. Már miért is lehetne? Egy hónapom van vissza a gimiből, erre visszamegyünk dedóba. A sebesség kiszámitása, idő kiszámitása, út kiszámitása. Lassan, gondosan megoldottam minden feladatot. Mikor ezzel megvoltam elővettem a töri cuccom, majd azt is megirtam. Itt már nem dedózunk. Keményen iratják velünk az érettségi tételeket. Jó fél óra gürcölés után elpakoltam mindent. Több házi nem kellett másnapra.

Fáradtan vonszoltam el magam a pultig, majd töltöttem magamnak egy pohár vizet. Felülve a bárszékre kis kortyokban ittam meg a vizet. Mikor elfogyott, felálltam, és a szekrénybe helyeztem a sajtos rudat. Felcsörtettem a szobámba, és levágódtam az ágyra. az ölembe vettem a LapTop-omat, és felmentem Facebook-ra. Egy csomóan online voltak az osztályból. Köztük Ben is. Felmentem az oldalára, és megnéztem a frissitéseit. Az utolsó egy kép volt, amin Alicia-val van. Úgy 5 perce lett feltéve. A szivem mintha ezer apró darabra hullott volna. Ben-nek barátnője van! A tudat úgy hasitott belém, mint villám a fába. A könnyeim marni kezdték a szemem. Lassan, egyenes csikban folytak végig az arcomon, és hullottak le az ölembe. 

Ben: Hello AC/DC elleneske! -villant fel a chat ablak.

Én: Hali...

Ben: Baj van? 

Én: kellene?...Amúgy igen

Ben: Elmondod?

Én: Nem tudom... :/

Ben: Kit üssek agyon? Lisa mondd már el!!...

Én: Nem hiszem hogy magadban kárt tennél...

Ben: Mi van? Mit tettem??

Én: Haggyuk...semmi értelme :( Egy hónap és vége. Elválnak útjaink. 

Ben: Beth!!! Mondd el pls.. Tudni akarom min kell változtatnom..

Én: Nézz körül a faladon. Gondolkozz el a jeleken amiket adtam. Ben. Nem akarom elcseszni a kapcsolatunkat...Felejtsük el. 

Ben: Beth!!!!!! Mondd el mi van! Mi az hogy nézzem meg a jeleket amiket adtál? Mégis milyen jeleket? 

Én: Felejtsd el! Lépek...szia

Ahogy irtam úgy is tettem. Nem akartam fent lenni neten. Észre sem vettem hogy folyamatosan sirok. Leslattyogtam a földszintre, és nekiálltam kávé után kutatni. Sajnos nem találtam sehol. Felhúztam a Converse-emet, és a pénztárcámat meg a telefonomat felkapva elindultam a W. Mandville-be, ahol mindig jó kávékat főznek. 

Ahogy sétáltam, rugdostam az utamba kerülő köveket. Nem akartam elhinni, hogy képes volt irni nekem, és tenni az agyát. Szerinte most biztos egy HK vagyok. De nem tudtam mit tenni. Egy hónap, és nem látom többet...ezzel nyugtattam magamat. Lassan megérkeztem a pékséghez. belöktem az üvegajtót, és tétován a pulthoz sétáltam. Megnézegettem a kinálatot megint, és arra jutottam, hogy veszek egy teasüteményt, és iszok egy Cappuchino-t. 

-Segithetek?-hallottam meg a rekedtes hangot. Felnéztem, és a srác mosolygós arcával találtam magam szembe. 

-Egy teasüteményt, és egy Cappuchino-t kérnék.-feleltem. A tekintetemmel követtem, ahogy a srác kezébe veszi a csipeszt, és megfog egy süteményt, majd tányérra rakja, majd ahogy a kávégéppel szöszmötöl.  Meg kellett állapitanom, hogy sokkal helyesebb Ben-nél. Sokkal, de sokkal. Nem él vissza vele mint Ben. Vagyis úgy tűnt. Őt nem ismertem úgy mint Ben-t. Ben mindennel visszaélt. 
-Tessék.-tette le a srác a kért dolgokat a pultra. 
-Köszi! Mennyi lesz? 
-Ł7.78-felelt. A tenyerébe ejtettem az összeget, majd a vásárolt ételt és italt felnyalábolva megcéloztam az egyik széket. Lepakoltam, majd elhelyezkedtem. Lassan belekortyoltam a Cappuchio-mba. A forró koffein blomba átjárt teljesen. Bár le voltam hangolva, nem látszódott rajtam. Volt egy olyan álarcom, melynek segitségével senki nem vette észre, ha valami bántott, szomorú voltam. Sokak szerint az ilyen a hazugságok közé tartozik. Szerintem nem. Nem kell mindenkinek tudni mit érzek. Nem voltam sosem az, aki szerette ha sajnálják. Ezért alakitottam ki egy álarcot, amelyet folyamatosan csiszoltam, mig végül tökéletes nem lett. Ennek segitségével az emberek azt hihették, hogy minden a legnagyobb rendben, még akkor is, ha belül egészen apró darabokra hullottam. Ezt az álarcot elég sokszor kellett használnom eddigi életem folyamán. Volt, mikor az utálkozók ellen óvott, és biztositotta a magabiztos külsőt, de volt mikor csupán szétestem és ennek vettem hasznát.
Lassan, oda sem figyelve beleharaptam a sütimbe. A benne lévő csoki hatására valamelyest jobb kedvem lett. Hát igen. A boldogság hormonok. Azokból el kellett nem is kevés. Előhalásztam a mobilom, és felmentem Face-re. Volt egy üzenetem. Hevesen dobogó szivvel nyitottam meg.
Nem tudom mi volt ez délután. Felmentem a falamra és csak a képet láttam ami nem régen lett feltöltve. A lány egy nagyon közeli ismerősöm. Bár tudnám miért okoz neked ez fájdalmat. Nem volt semmilyen rossz szándékom. Kérlek irj vissza!..
Az üzenetére könnyek szöktek a szemembe. Nem akartam, hogy bárki is sirni lásson, de ez iszonyatosan fájt. Ekkorát még soha senki nem hazudott. Csak egy közeli ismerős? Alicia az évfolyam társunk volt.Lassan, egy könnycsepp kiutat talált, és végigfolyt az arcomon. Ha őszinte lett volna nem fájt volna ennyire. A szivembe mintha kést forgattak volna. A szüleim belém sulykolták, hogy ne legyek gyenge, mert eltaposnak. Halgattam rájuk. Mikor a baleset megtörtént sem sirtam. Nem akartam nekik csalódást okozni. 2 éve senki nem látott összetörni. Tökéletesitettem mindent, igy mégcsak meg sem karcolódhatott az álarcom. De most minden apró jel nélkül elszakadt. Elszakadt, felfedve mindenki előtt a gyenge énem. Remegve kortyoltam bele az italba, közben egy újabb könnycsepp is utat talált. Fel sem mertem nézni. Nem akartam tudni, ki látott szétesni. Lassan egy újabb falatot helyeztem a számba. Eszembe jutottak a szüleim szavai. Villámként hasitott belém a tudat, hogy 2 éve egy könnyet nem ejtettem értük. Nem sirtam, nem estem szét. Pedig lett volna alkalom. Rengetegszer rúgtak belém, de csak meg sem rezdültem.
-Lisa! Szia!-ült le mellém Dorothy.
-Szia..-suttogtam remegő hangon.
-Mi a baj?-kérdezte ilyedten.
-Ben.-mondtam ki a nevet, melyből már tudhatta, hogy történt valami. Doro volt az, akinek mindent elmondtam. Ő az, akivel egy hónap leforgása után teljesen új életet fogok kezdeni, messze innen. Távol a fájdalomtól, emlékektől, és elvileg Ben-től.
-Mit csinált?
-Hazudott...Letagadta Alicia-t, mint barátnőjét a Face-s képen.-magyaráztam felnézve.
-Hogy az a...-nyelte le a mondat végét, mert észre vette, hogy a pultos srác nagyon fülel.-Ez meg ki?
-Nem tudom..
-Nem?! De hisz' évek óta ide jársz.-hüledezett Doro.
-Nem tudom. Tegnap még nem volt itt. Barbara sem mondta.-vontam vállat, és összegyűrtem a szalvétámat. Kiittam a kávém utolsó cseppjét is, majd felálltam és elindultam a pult fele. Leraktam a tányért és a poharat, majd az új srácra mosolyogtam. Megeresztett ő is egy mosolyt, amitől olvadoztam.
-Ez a srác nem semmi.-ültem vissza Doro mellé.
-Helyes...nagyon.-bámulta Doro a pultos srácot. Kicsit feltűnő volt, ezért oldalba böktem a lökött barátnőmet, aki megugrott.-Hé! Mi van?
-Nagyon feltűnően csorgatod a nyáladat.-kuncogtam.-Töröld le a szádat, mert meglátszik.
-Hülye!-legyintett fejbe. Ekkor nyilt az ajtó, és belépett rajta valaki. Valaki, akiről reméltem, hogy ma már nem látom többet. Erre besétál a törzshelyemre. Odament a pulthoz, és vett valami sütit.
Már ment volna kifele, amikor észre vett minket. Nagyon nem akartam, hogy leüljön hozzánk, de kicsit feltűnő lett volna, ha felpattanok, és kirohanok a szakadó esőbe...amit eddig észre sem vettem.
-Sziasztok!-huppant le a másik oldalamra.
-Szia..-nyögtem ki nagy nehezen, és kapargatni kezdtem a lepattogzott körömlakkot. Doro élénkebb volt, igy hosszas csevegésbe kezdett Ben-nel. Én csak vakarásztam a körmöm. Nem akartam felnézni. Semmi kedvem nem volt hozzá. Ha rajtam múlt volna a dolog, befogtam volna a fülemet, és hangosan énekeltem volna, hogy ne hallja még a hangját se. De bunkó nem vagyok, igy nem tettem meg. Reméltem, hogy minél hamarabb távozik, de nem volt akkora szerencsém. Még egy jó darabig ott ült velünk.
-Lisa! Segitenél kicsit?-hallottam Barbara hangját.
-Persze!-pattantam fel, és siettem oda hozzá. A fejével egy helyiség felé biccentett, mire követtem. Mint később kiderült, egy iroda volt. Beérve kérdőn néztem Barbara-ra.
-Nincsen semmi. Csak azt szeretném kérdezni, hogy jól vagy?
Nem feleltem. Nagyon is jól tudta, hogy miért kérdezi. Anyáék tudták hogy valami történni fog, igy időben szóltam Barbara-nak, aki elvállalta azt, hogy figyel, és segit engem a döntések meghozatalában. Nagyon kedves asszony volt. Anyám helyett is anyám volt. Pár perc múlva válaszoltam csak a kérdésére...

§1. rész 1. fejezet§

~Egy átlagos nap, vagy valami olyasmi~

Egy újabb hétfő reggel. Az ébresztő órám hangosan zenélt a fejem mellett. Lassan résnyire nyitottam a szemem, és egy gyors de határozott mozdulattal rávágtam az órára. Az ütés hatására elnémult. Lassan, kómásan felültem, és lerúgtam magamról a takarót! Erőt vettem magamon, és belebújtattam a lábam a szőrmés papucsomba, és becsattogtam a fürdőbe, és levedlettem a pizsama gyanánt használt shortot, és pólót, majd beálltam a zuhany alá. 20 percig áztattam magam, majd kinyva a kabin ajtaját megragadtam egy puha törölközőt és magam köré csavarva kiléptem a hideg fürdőbe.
A testemen végigfutott a hideg. Gyorsan kilibbentem a szobámba, és megálltam a szekrényem előtt. Előkaptam egy farmer shortot, egy  fehér és egy szürke mintás trikót. Előkaptam egy fehér fehérnemű szettet, és visszasiettem a fürdőbe. Megtörölköztem, és felkaptam magamra a fehér neműket. A melltartó csatjával elbabráltam egy darabig. Mikor sikeresen be volt csatolva, felvettem a shortot, majd a fehér és rá a szürke trikót. Kifésültem a hajam, majd felkötöttem egy szoros copfba.
Felvittem egy nagyon alap sminket, és már siettem is le a konyhába.
Előkaptam egy tányért, és egy kanalat, majd előkapartam a szekrényből egy doboz müzlit, és a hűtőből a tejet. Összeöntöttem az alapanyagokat, és nekiálltam magamba lapátolni a reggelimet. Mikor végeztem, behelyeztem a mosogató gépbe az edényt, és a kanalat, majd elmentem fogat mosni. Mikor ezzel is végeztem, felkaptam a táskám és elindultam a suli fele. Igen...még iskolába járok. A legtöbb 18 éves ilyenkor ellógja az éveket, de én nem. Nos az én sulim nem átlagos. Vagyis itt Chapel-ben nem. Ez az egyetlen magán suli a városunkban. Ez az utolsó évem. Vagyis hónapom. Hiányozni fog a 11 osztály társam. Nem vagyunk sokan egy osztályban hála Istennek. Nem olyan jó, ha valakire nem jut ideje a tanárnak. Igaz nem vagyunk sokan egy osztályban, de mindig három évfolyam indul. Hát..igen. Nem olyan jó a viszonyunk a többi diákkal. A legjobb barát nőm nem abba az osztályba jár, mint én, de nem baj. Dorothy-val már megterveztük a jövőnket. Ahogy végzünk a gimivel, megyünk a nagyvárosba. A városba ahol piros buszok szállítják a látogatókat...Londonba.
Lassan haladtam az iskola fele. Minden lépésnél elgondolkodtam. Figyeltem, hogy nem vagyok-e csámpás, nincs-e O -lábam, vagy X-lábam. Nagyon szórakoztató volt, mikor direkt hülyén léptem. Befordultam a sarkon, és feltűnt a kedvenc pékségem, a W. Mandeville.
Annyira szerettem azt a helyet, mert olyan hangulatos, és kedvesek a dolgozók.
Minden egyes lépéssel közelebb kerültem a bolthoz. Mikor már csak pár lépés volt vissza, rendeztem a lépteimet, és benyitottam. A pulthoz sétáltam, és a tekintetemmel keresni kezdtem a kedvenc pék süteményemet.
-Szia Lisa!-köszönt rám egy idős néni, Barbara.
-Szia! Nincs olyan..
-Sajtos rúd?-kérdezte mosolyogva.
-Ühüm.
-Nem, most nincs. Ha vissza jössz egy óra fele, mikorra megsül akkor lesz!
-Öö..Ah. Akkor még nem érek ide! Negyed fele tudok csak jönni!-mondom kicsit mérgesen.
-Az is jó! Nem hiszen hogy mindenkinek olyan sajtos rúd kellene!-nevetett fel Barbara.
-Rendben. Sietek vissza! Szia!-intettem, majd a boltból kilépve elindultam a suliba.
A kapuban Dorothy már várt rám. Egy öleléssel köszöntöttük egymást. Sajnos csak erre volt idő. Annak a nyavalyás csengőnek is most kellett megszólalnia. Gyorsan felbaktattam az emeletre, és levágtam magam a helyemre. Elővettem az angol kultúra cuccaimat, majd felálltam. Ilyenkor fő az értelem, ugye.
-Sziaaa!-ugrott a nyakamba Becky, az egyik jó fej osztály társam.
-Szia!-öleltem vissza nevetve. Nem komplett ez a csaj. A suliban ő vállalta fel egyedül a hippi stílust...bár szerintem páran még elmentek volna neki.
-Hali!-lépett be a terembe Justin, a suli hülyéje, persze jó értelemben.
Ahogy belépett, Becky rátámadt, és a nyakába ugrott. Ő már csak ilyen. Volt mikor az igazgató helyettest ölelgette, amiért kapott is rendesen...tapsot. Nem mindenkinek sikerült.
-Buenos días!-lépett be Justin-ék mellett a terembe Ben. A kezében ott virított a szokásos Fanta. Ő volt a suli álom pasija. Cső nadrág, deszkás vagy Converse csuka, és felzselézett fekete haj. Az iPhone-jával, és a hanyagolhatatlan iPod-jával nagyon menő volt. Lassan a helyére sétált, de mielőtt leült volna mögém lerakott a padomra egy SD kártyát, és egy CD-t. Èrtetlenül meredtem rá.
-Csak a zene, meg a képek amiket kértél az osztály filmjéhez!-magyarázta közömbösen.
-Jaa..köszi! De ugye nem ilyen..AC/DC, Korn meg ilyen szarok vannak rajta?-kérdeztem reménykedve.
-Van az is!-mosolygott pimaszul.
-Azt nem tesszük bele!-vágtam rá gyorsan.
-De igen. Végzősök vagyunk. Mindenkiről egy 5perces videó, interjúval, kép montázzsal. A képeknél egy aláfestő zene ami jellemzi őt. Vagyis a stílusa!-mondta ellent mondást nem tűrő hangon. Csak megforgattam a szemem mert bejött Mr. Benett. Elővettem a füzetemet, majd írni kezdtem azt amit diktált!
-Pszt! Beth!-suttogta valaki mögülem. Hátranéztem, mire a padomon landolt egy galacsint. Kibontottam, és elolvastam mi van ráírva: 

Hallottam amit Ben-nel beszéltetek. Megcsináljam a filmet? Nem kell akkor végig hallgatnod az összes szörnyűséget! Davexx

Gyorsan visszaírtam.

De. Az jó lenne. Nem akarok agykárosodást szenvedni ezektől a borzalmaktól. De csak akkor ha neked nem probléma. Xx

Felálltam, majd mintha a kukához mennék leraktam Dave padjára a lapot, majd visszamentem a helyemre.
Újra írni kezdtem, de pár másodperc múlva valaki megkocogtatta a vállamat.
-Mi van?-fordultam Ben felé.
-Dave küldi!-nyomta a kezembe a levelet.

Dehogy teher. Tudod hogy ez nekem élmény. Szeretem ezt csinálni. Mire le kell adni CD formájában az asztalodon lesz. Nem lesz semmi. Bár...remélem a banya képétől nem ilyedt meg mindenki xD De ez tényleg semmi!! xx

Hátrafordultam, és küldtem Dave fele egy hálás mosolyt. Válaszul bólintott, majd gyorsan úgy tett, mintha jegyzetelne. Ilyedten előre fordultam, és a tanár úrral néztem farkas szemet.
-Megtudhatnám mi nem várhatott szünetig?-kérdezte gúnyosan.
-Az osztály filmjével, és az érettségi tételekkel kapcsolatban kérdeztem Dave-től!-vágtam rá csípőből. Tudtam, hogy ezt a dumát a tanárok mindig beveszik. Ha az érettségiről, vagy a ballagásról van szó mindent elhisznek.
-Akkor jó! Nyugodtan beszéljétek csak meg!-ment vissza a tanár a táblához. Be kellett fognom a számat nehogy felröhögjek. Nem lett volna előnyös. Visszafordultam Dave-hez, aki rázkódó vállal, lehajtott fejjel kapcsolgatta a tollát. Ránézve én sem bírtam tovább, felröhögtem. Mr. Benett megindult felém, de szerencsére a csengő megmentett. Gyorsan kirohantam a teremből, és Becky-t a terme előtt vártam. Mikor kijött, üdvözöltük egymást, majd kimentünk az árkádok alá beszélgetni...

~*4 óra múlva*~

Végre! Vége lett a sulinak. Elköszöntem Becky-től, akinek még volt egy órája, majd elindultam haza. Vagyis a W. Mandeville-be. Lassan, a levegőben szimatolva lépdeltem a pulthoz. Elég fura látvány lehetett, de sebaj. Mikor a pulthoz értem körülnéztem, de nem láttam a szent rúdjaimat. 

-Szokásos?-hallottam Barbara hangját. 

-Igen! Ugye van még?-kérdeztem gyorsan. Barbara elnevette magát, és csak utána válaszolt:

-Még csak most szedjük ki a sütőből! Máris hozom.-mondta mosolyogva, majd eltűnt egy ajtó mögött. Végig néztem még egyszer a kínálatot, és megakadt a szemem egy furcsa nevű süteményt. Jól nézett ki. Soha sem hallottam még róla. Más annyira nem fogott meg, csak ez az egy rózsaszínes krémű, a közepén valami gyümölccsel, és csoki volt a tetején. Azt muszáj volt megkóstolnom. 

-Két darab sajtosrúd?-jött ki egy srác az ajtón, ahol nemrég Barbara tűnt el. 

-Nekem lesz!-néztem rá. 

-Rendben. Még valami?

-Igen...ez a Szathmáry szilvás akármi lenne.-mondtam ki nagy nehezen a torta szelet nevét. A srác elég furán nézett rám. Látszólag nem tudta hogy mit akarok, ezért csak ráböktem.

-Ja...hogy az!-kuncogott fel.-Még valami?

-Nem köszi! Ennyi lesz. 

Amíg a fiú pötyögött a pénztár gépen, jobban szemügyre vettem. Göndör haja gondosan beállítva keretezte kisfiús arcát. A szemei zölden ragyogtak. A vöröses, dolgozó kötény alatt nagyon is divatosan öltözött. Lehetett vagy 19-20 éves, nem több. Meg kellett állapítanom, hogy nagyon helyes volt. 

-Ł 6.23 lesz-nézett fel egy kis idő után. Kihalásztam a zsebemből a kellő összeget, majd a blokkot elvéve, mosolyogtam a srácra, aki még mindig azzal szórakozott, hogy a helyükre helyezze a kis pénzérméket. 

-Köszi még egyszer! Szia!-köszöntem el, majd kimentem a boltból. Hallottam még ahogy köszön, de nem fordultam vissza. Menet közben nekiálltam rágcsálni a sajtos rudat. 

Pár perc múlva már az ajtóm zárjával babráltam, és közben azon agyaltam, hogy Ben, vagy a boltos srác helyesebb-e.