Tudom hogy hamarabb a szokásosnál, de itt van az új rész.
jó olvasást xoxo
~Csak egy csajos este~
-Lisa mi a baj?
-Csak annyi hogy borzasztó ez az érzés. 2 éve vesztettem el a szüleim, és egy könnyet nem ejtettem értük. Hiába rugtak belém hatalmasakat, nem sirtam. Nem akartam nekik csalódást okozni. Lenyeltem a sértéseket, és emelt fővel jártam, pedig okom nem volt rá. Próbáltam sérthetetlennek tűnni, de most elegem lett. A szüleim nincsenek velem, a srác akit szeretek tesz rám. Hamrosan új életet kezdek, de nem fogom tudni itthagyni anyáékat. Meg itt vagy te, aki átsegitettél mindenen az elmúlt időben.-fakadok ki. Nem volt példa ilyenre az elmúlt időkben. De úgy éreztem vagy kimondom, vagy még apróbb darabokra török. Nem akartam hogy teljesen lerobbanjak. Barbara megkövülten hallgatta végig a mondandómat, majd mikor befejeztem, és könnyek gyültek a szemembe, magához húzott. Nem birtam tovább. Megint átszakadt a gát. A könnyeim leperegtek az arcomon. Fájt. Nagyon. Teljes ürességet éreztem. Hiányoztak a szüleim. Hiányzott, ahogy dicsérnek, vagy megdorgálnak. Hiányzott, hogy úgy menjek haza, hogy azzal bombáznak, hogy mi történt a suliban. Èrezni akartam a közelségüket. De nagyon jól tudtam, hogy nem lehet. Elmentek. Már két éve annak. Nem támogatnak, nem nevelnek. Lehet, hogy már elmúltam 18, az emlékük akkor is bennem fog élni, ha már unokáim lesznek. A baleset óta minden napot úgy élek meg, mintha az lenne az utolsó. Doro-n és Barbara-n kívül nem volt senkim se. Ízekre tépett a hiány. A szeretet hiánya. Mindig is érezni akartam, hogy milyen szeretni, és szeretve lenni. De eddig nem tudtam meg.
-Lisa. Tudod hogy nincs miért aggódnod. Új életet kezdesz Londonban, és boldog leszel. Nem rágódhatsz a múlton.-törte meg a csendet Barbara.
-Tudom. Nem fogok. Egyszer ennek is eljött volna az ideje.-suttogtam, majd eltávolodtam Barbara-tól.
Arcán aggodalmat láttam. Nem akartam ezt. Nem kellett hogy aggódjon, hisz' remekül megvoltam. Nem volt a bánaton kívül semmi bajom sem.
-Na menj! Dorothy már biztos vár!-mondta lágyan.
-Megyek. Ès köszönöm-intettem, majd kimentem az ajtón. Èppen siettem ki a folyosórol, mikor nekimentem valakinek. Ez nem volt meglepő, hiszen a földet szemlélve nem igazán láttam, hogy van-e előttem valaki. Eddig nem is lett volna baj, de elterültem a földön. Hirtelen egy kéz nyúlt felém. Gyanakodva néztem rá. Nem Ben volt, hiszen neki nincsen tetkója. Végigvezettem a pillantásomat a karon, és szembe találtam magam a pultos sráccal. Mosolyogva pillantott a kezére. Vettem az adást, igy megfogtam a hatalmas kezet, és hagytam hogy felsegitsen.
-Köszi. Ès sajnálom.-mondtam neki halkan.
-Ugyan. De te mit keresel itt?-kérdezte mély, rekedtes hangján.
-Barbara-tól jövök. De már megyek is. Szia!-feleltem, és eliszkoltam.
-Szia!-hallottam még a válaszát. A pégségbe kiérve megakadt a szemem a még mindig csevegő pároson. Odasétáltam, de már nem ültem le.
-Sziasztok! Nekem most mennem kell. Doro este átjössz?
-Persze! Nyolcra ott vagyok. De miért mész ilyen hamar?-kérdezte gyanakodva.
-Van egy kis dolgom.-mondtam. Csak bólintott egyet majd egy öleléssel búcsuzott.
-Szia!-köszönt Ben is.-Azért kiváncsi vagyok hogy mi a baj.
-Idővel megtudod. Szia!-mondtam, majd kisiettem a pékségből. Az eső már elállt, de az idő még mindig borús volt. Határozott léptekkel elindultan Caphel csendes utcáin. Menet közben elgondolkoztam. Nem figyeltem semmire, csak felidéztem magamban sok dolgot.
Arra eszméltem fel, hogy megérkeztem a célomhoz. Remegő karral nyitottam ki a rozsdás kaput. Beléptem a járdáról a nedves fűre, és visszazártam a súlyos kaput. Bizonytalan léptekkel indultam el a sírhoz. Tudtam merre van, bár temetésen kívül nem voltam méh itt. Mikor megtaláltam, könnyes szemmel olvastam el a feliratot: Linda Hewitt 1968-2011, és Thomas Floy 1965-2011.
"Álmodtunk egy öregkort, csodásat és szépet,
de a kegyetlen halál mindent összetépett.
Csoda volt, hogy éltél, és bennünket szerettél,
nekünk nem is haltál meg, csak álmodni mentél.
Egy reményünk van, mi éltet és vezet,
hogy egyszer majd találkozunk veled."
A vers olvasásak közben megint könnyek marták a szemem. Megint elfogott az a borzalmas érzés. Remegni kezdtem, majd lerogytam a fűbe. Nem akartam elgyengülni, de tudtam, hogy ennek a mesének itt vége van. Nem lehettem többet olyan mint voltam. Az álarcomnak annyi volt, de ugyen ilyen erőset nem tudtam volna csinálni.
-Sziasztok! Sajnálom hogy elrontottam mindent. Nem telhesitettem amit kértetek. Elgyengültem. De 2 évig sikerült tartanom magam. Lehet hogy most csalódtatok, de nem tudok mást tenni. Már csak egy hónap, és az érettségi után elmegyek. Elmegyek Londonba. Új életet fogok kezdeni messze innen. Nem tudom hogy elmenjek-e. Minden vágyam ott élni. De nem akarlak itthagyni titeket. Sokszor hallom még egy-egy mondatotokat, melyekkel jó útra akartok tériteni. Hiányoztok. Ma, átszakadt a gát. Nem birom tovább. Folyamatos bántások. Tartottam magam amig lehetett, de Superman és sem vagyok. Sajnálom.-suttogtam. Lehet elmebajos dolo egy márványtáblához beszélni, de nekem jól esett. 2 év szülők nélkül nem volt egyszerű. Sőt...Egyedül tengettem a napjaimat. Sokszol Doro volt az, aki nálam aludt. Nem akart egyedül hagyni. Hiányoztak anyáék. Nagyon. A könnyeim folyamatosan áztatták az arcom. Ráadásul az eső is eleredt. A ruháim átáztak, a hajam csurom vizesen tapadt az arcomhoz és a vállamhoz. Lassan feltápázkodtam, és egy utolsó pillantást vetettem a táblára. Végignéztem magamon. A ruháim sárosan, vizesen tapadtak hozzám, a lábaim krémszinű bőrét barna sár fedte. Szánalmat keltően néztem ki. Elindultam kifele a temetőből. Az utcára kiérve mély levegőt vettem, majd elindultan haza. Az emberek megbámultak út közben. Nevettek rajtam, mert azt hitték, hajléktalan vagyok. Szerintem ha az lennék sem kellett volna nevetni. Igy, hogy beszéltem egy kicsit az érzéseimről, jobban éreztem magam. Hiába szakadt még mindig az eső, nem lettem szomorú. Vidámabb lettem, hogy beszélhettem a szüleimmel. Ha nem is a valóságban, de kiadtam magamból azt, amit egyenlőre kikellett.
Bekanyarodtam az utcámba, és elbotladoztam a házig. Vacakoltam egy kicsit a zárral, majd mikor sikeresen bejutottam, levettem a cipőmet, és felcsoszogtam az emeletre. Előkaptam egy váltás ruhát, majd besétáltam a fürdőbe. Levedlettem a vizes ruhákat, és beálltam a zuhany alá. Gyorsan elvégeztem minden teendőt, és mikor végeztem, egy törülközőt magam köré csavarva léptem ki a kabinból. Megtöröltem magam, majd öltözni kezdtem. Felvettem a fehérneműket, egy fehér pólót, és egy szürke melegitőt.
-Szia!-nyitottam ki az ajtót.
-Hellóóóó-nyújtotta meg a végét Doro. Félreáltam, igy be tudott lépni a házba. Lerúgta a cipőjét, majd a nyakamba vetette magát. Nevetve öleltem magamhoz.
-Minek örülsz ennyire?-kérdeztem tőle bújkáló mosollyal.
-Hátt...-bizonytalankodott.
-Tudod hogy elmondatod ugye? De gyere! Csináltam teát, és van süti is, úgyhogy nyomás a nappaliba.
-De jó-vigyorodott el. Berohant a konyhába, és a sütis dobozt megragadva betáncolt a nappaliba. Nevetve követtem. Megragadtam a teákat, és utána mentem. Doro már az ágyon kuporogva majszolta a sütit. Leültem mellé, és leraktam magunk elé a csészéket. Felhúztam a lábaimat, és kiváncsian néztem az én lökött barátnőmre.
-Na akkor mi is van?
-Ááá....szemezett velem a pultos srác. Annyira édes. Azok a zöld szemek...meg a göndör fürtök!-lelkendezett. A szemei szokatlanul csillogtak. Mosolyogva figyeltem, ahogy kineveti magát, majd csak azután szólaltam meg.
-Eltalált Cupido nyila? Doro, ez nagyszerű.
-El-el. De..nem kellene. Te szomorú vagy, igy nem akarok semmit. Nem, nem, nem.-rázta a fejét.
-Doro! Egyáltalán nem kell miattam hagynod a dolgot. De ugye tudod hogy alig egy hónap, és megyünk Londonba. Nem akarom hogy fájjon neked.-komolyodtam meg. Nagyon jól tudtam, hogy milyen, mikor Doro összetörik. Nem akartam megint azt.
-Tudom. Ez meg a másik. Nem akarok megint csalódni.-hajtotta le a fejét.
Tisztán emlékszem arra a napra, amikor Doro úgy jött át hozzám, hogy a szemei ki voltak vörösödve, az orra piros volt. A szemei be voltak dagadva, és piros volt. Alig nyitottam ki az ajtót, már a nyakamba is vetette magát. Zokogott. Nem tudott megszólalni sem. Az egész Nicolas hibája volt. Megcsalta, de utána még neki állt feljebb. Fizikailag is bántalmazta Doro-t, de lelkileg is. Megverte, mikor sirni kezdett. Doro lesokkolva tűrte az egészet, majd egy véletlen pillanatban elfutott. Egyenesen hozzám. Nagyon le volt törve. Nicolas egyenesen a földbe taposta. Pár hónap kellett neki, mire jobban lett. Azóta ódzkodott a szerelemtől.
-Tudom hogy nem fog ez rosszul elsülni. Ha mégis, teszek arról hogy ne legyen olyan mint az előző.-szólaltam meg végül.
-De nem fog sehogy sem elsülni. Nem lesz semmi. Én még mindig Nico-t szeretem.-mondta. Hát igen. Doro kitartóbb lány mint kellene. Fél éve történt az incidens, de még mindig reménykedik. Emiatt nagyon is csodáltam. Elképesztő volt, ahogy harcolt szerelméért. Nem adta fel. Remélt. Én nem voltam ilyen kitartó. De Ben mellett a pultos srác is megfogott. Nem voltam biztos az érzéseimbe. Egy zsákutca voltam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése