~Az összeomlás~
Mikor végre bejutottam a házba leraktam a sajtos rudamat, majd elővettem a tancuccomat. Fellapoztam a fizikát, és nekiálltam a házinak. Úgy unom már, hogy a hetedikes anyagot vesszük át tizenkettedikben. Sebesség igy, úgy amúgy. Unom! Panaszkodni nem lehet. Már miért is lehetne? Egy hónapom van vissza a gimiből, erre visszamegyünk dedóba. A sebesség kiszámitása, idő kiszámitása, út kiszámitása. Lassan, gondosan megoldottam minden feladatot. Mikor ezzel megvoltam elővettem a töri cuccom, majd azt is megirtam. Itt már nem dedózunk. Keményen iratják velünk az érettségi tételeket. Jó fél óra gürcölés után elpakoltam mindent. Több házi nem kellett másnapra.
Fáradtan vonszoltam el magam a pultig, majd töltöttem magamnak egy pohár vizet. Felülve a bárszékre kis kortyokban ittam meg a vizet. Mikor elfogyott, felálltam, és a szekrénybe helyeztem a sajtos rudat. Felcsörtettem a szobámba, és levágódtam az ágyra. az ölembe vettem a LapTop-omat, és felmentem Facebook-ra. Egy csomóan online voltak az osztályból. Köztük Ben is. Felmentem az oldalára, és megnéztem a frissitéseit. Az utolsó egy kép volt, amin Alicia-val van. Úgy 5 perce lett feltéve. A szivem mintha ezer apró darabra hullott volna. Ben-nek barátnője van! A tudat úgy hasitott belém, mint villám a fába. A könnyeim marni kezdték a szemem. Lassan, egyenes csikban folytak végig az arcomon, és hullottak le az ölembe.
Ben: Hello AC/DC elleneske! -villant fel a chat ablak.
Én: Hali...
Ben: Baj van?
Én: kellene?...Amúgy igen
Ben: Elmondod?
Én: Nem tudom... :/
Ben: Kit üssek agyon? Lisa mondd már el!!...
Én: Nem hiszem hogy magadban kárt tennél...
Ben: Mi van? Mit tettem??
Én: Haggyuk...semmi értelme :( Egy hónap és vége. Elválnak útjaink.
Ben: Beth!!! Mondd el pls.. Tudni akarom min kell változtatnom..
Én: Nézz körül a faladon. Gondolkozz el a jeleken amiket adtam. Ben. Nem akarom elcseszni a kapcsolatunkat...Felejtsük el.
Ben: Beth!!!!!! Mondd el mi van! Mi az hogy nézzem meg a jeleket amiket adtál? Mégis milyen jeleket?
Én: Felejtsd el! Lépek...szia
Ahogy irtam úgy is tettem. Nem akartam fent lenni neten. Észre sem vettem hogy folyamatosan sirok. Leslattyogtam a földszintre, és nekiálltam kávé után kutatni. Sajnos nem találtam sehol. Felhúztam a Converse-emet, és a pénztárcámat meg a telefonomat felkapva elindultam a W. Mandville-be, ahol mindig jó kávékat főznek.
Ahogy sétáltam, rugdostam az utamba kerülő köveket. Nem akartam elhinni, hogy képes volt irni nekem, és tenni az agyát. Szerinte most biztos egy HK vagyok. De nem tudtam mit tenni. Egy hónap, és nem látom többet...ezzel nyugtattam magamat. Lassan megérkeztem a pékséghez. belöktem az üvegajtót, és tétován a pulthoz sétáltam. Megnézegettem a kinálatot megint, és arra jutottam, hogy veszek egy teasüteményt, és iszok egy Cappuchino-t.
-Segithetek?-hallottam meg a rekedtes hangot. Felnéztem, és a srác mosolygós arcával találtam magam szembe.
-Egy teasüteményt, és egy Cappuchino-t kérnék.-feleltem. A tekintetemmel követtem, ahogy a srác kezébe veszi a csipeszt, és megfog egy süteményt, majd tányérra rakja, majd ahogy a kávégéppel szöszmötöl. Meg kellett állapitanom, hogy sokkal helyesebb Ben-nél. Sokkal, de sokkal. Nem él vissza vele mint Ben. Vagyis úgy tűnt. Őt nem ismertem úgy mint Ben-t. Ben mindennel visszaélt.
-Tessék.-tette le a srác a kért dolgokat a pultra.
-Köszi! Mennyi lesz?
-Ł7.78-felelt. A tenyerébe ejtettem az összeget, majd a vásárolt ételt és italt felnyalábolva megcéloztam az egyik széket. Lepakoltam, majd elhelyezkedtem. Lassan belekortyoltam a Cappuchio-mba. A forró koffein blomba átjárt teljesen. Bár le voltam hangolva, nem látszódott rajtam. Volt egy olyan álarcom, melynek segitségével senki nem vette észre, ha valami bántott, szomorú voltam. Sokak szerint az ilyen a hazugságok közé tartozik. Szerintem nem. Nem kell mindenkinek tudni mit érzek. Nem voltam sosem az, aki szerette ha sajnálják. Ezért alakitottam ki egy álarcot, amelyet folyamatosan csiszoltam, mig végül tökéletes nem lett. Ennek segitségével az emberek azt hihették, hogy minden a legnagyobb rendben, még akkor is, ha belül egészen apró darabokra hullottam. Ezt az álarcot elég sokszor kellett használnom eddigi életem folyamán. Volt, mikor az utálkozók ellen óvott, és biztositotta a magabiztos külsőt, de volt mikor csupán szétestem és ennek vettem hasznát.
Lassan, oda sem figyelve beleharaptam a sütimbe. A benne lévő csoki hatására valamelyest jobb kedvem lett. Hát igen. A boldogság hormonok. Azokból el kellett nem is kevés. Előhalásztam a mobilom, és felmentem Face-re. Volt egy üzenetem. Hevesen dobogó szivvel nyitottam meg.
Nem tudom mi volt ez délután. Felmentem a falamra és csak a képet láttam ami nem régen lett feltöltve. A lány egy nagyon közeli ismerősöm. Bár tudnám miért okoz neked ez fájdalmat. Nem volt semmilyen rossz szándékom. Kérlek irj vissza!..
Az üzenetére könnyek szöktek a szemembe. Nem akartam, hogy bárki is sirni lásson, de ez iszonyatosan fájt. Ekkorát még soha senki nem hazudott. Csak egy közeli ismerős? Alicia az évfolyam társunk volt.Lassan, egy könnycsepp kiutat talált, és végigfolyt az arcomon. Ha őszinte lett volna nem fájt volna ennyire. A szivembe mintha kést forgattak volna. A szüleim belém sulykolták, hogy ne legyek gyenge, mert eltaposnak. Halgattam rájuk. Mikor a baleset megtörtént sem sirtam. Nem akartam nekik csalódást okozni. 2 éve senki nem látott összetörni. Tökéletesitettem mindent, igy mégcsak meg sem karcolódhatott az álarcom. De most minden apró jel nélkül elszakadt. Elszakadt, felfedve mindenki előtt a gyenge énem. Remegve kortyoltam bele az italba, közben egy újabb könnycsepp is utat talált. Fel sem mertem nézni. Nem akartam tudni, ki látott szétesni. Lassan egy újabb falatot helyeztem a számba. Eszembe jutottak a szüleim szavai. Villámként hasitott belém a tudat, hogy 2 éve egy könnyet nem ejtettem értük. Nem sirtam, nem estem szét. Pedig lett volna alkalom. Rengetegszer rúgtak belém, de csak meg sem rezdültem.
-Lisa! Szia!-ült le mellém Dorothy.
-Szia..-suttogtam remegő hangon.
-Mi a baj?-kérdezte ilyedten.
-Ben.-mondtam ki a nevet, melyből már tudhatta, hogy történt valami. Doro volt az, akinek mindent elmondtam. Ő az, akivel egy hónap leforgása után teljesen új életet fogok kezdeni, messze innen. Távol a fájdalomtól, emlékektől, és elvileg Ben-től.
-Mit csinált?
-Hazudott...Letagadta Alicia-t, mint barátnőjét a Face-s képen.-magyaráztam felnézve.
-Hogy az a...-nyelte le a mondat végét, mert észre vette, hogy a pultos srác nagyon fülel.-Ez meg ki?
-Nem tudom..
-Nem?! De hisz' évek óta ide jársz.-hüledezett Doro.
-Nem tudom. Tegnap még nem volt itt. Barbara sem mondta.-vontam vállat, és összegyűrtem a szalvétámat. Kiittam a kávém utolsó cseppjét is, majd felálltam és elindultam a pult fele. Leraktam a tányért és a poharat, majd az új srácra mosolyogtam. Megeresztett ő is egy mosolyt, amitől olvadoztam.
-Ez a srác nem semmi.-ültem vissza Doro mellé.
-Helyes...nagyon.-bámulta Doro a pultos srácot. Kicsit feltűnő volt, ezért oldalba böktem a lökött barátnőmet, aki megugrott.-Hé! Mi van?
-Nagyon feltűnően csorgatod a nyáladat.-kuncogtam.-Töröld le a szádat, mert meglátszik.
-Hülye!-legyintett fejbe. Ekkor nyilt az ajtó, és belépett rajta valaki. Valaki, akiről reméltem, hogy ma már nem látom többet. Erre besétál a törzshelyemre. Odament a pulthoz, és vett valami sütit.
Már ment volna kifele, amikor észre vett minket. Nagyon nem akartam, hogy leüljön hozzánk, de kicsit feltűnő lett volna, ha felpattanok, és kirohanok a szakadó esőbe...amit eddig észre sem vettem.
-Sziasztok!-huppant le a másik oldalamra.
-Szia..-nyögtem ki nagy nehezen, és kapargatni kezdtem a lepattogzott körömlakkot. Doro élénkebb volt, igy hosszas csevegésbe kezdett Ben-nel. Én csak vakarásztam a körmöm. Nem akartam felnézni. Semmi kedvem nem volt hozzá. Ha rajtam múlt volna a dolog, befogtam volna a fülemet, és hangosan énekeltem volna, hogy ne hallja még a hangját se. De bunkó nem vagyok, igy nem tettem meg. Reméltem, hogy minél hamarabb távozik, de nem volt akkora szerencsém. Még egy jó darabig ott ült velünk.
-Lisa! Segitenél kicsit?-hallottam Barbara hangját.
-Persze!-pattantam fel, és siettem oda hozzá. A fejével egy helyiség felé biccentett, mire követtem. Mint később kiderült, egy iroda volt. Beérve kérdőn néztem Barbara-ra.
-Nincsen semmi. Csak azt szeretném kérdezni, hogy jól vagy?
Nem feleltem. Nagyon is jól tudta, hogy miért kérdezi. Anyáék tudták hogy valami történni fog, igy időben szóltam Barbara-nak, aki elvállalta azt, hogy figyel, és segit engem a döntések meghozatalában. Nagyon kedves asszony volt. Anyám helyett is anyám volt. Pár perc múlva válaszoltam csak a kérdésére...
-Tessék.-tette le a srác a kért dolgokat a pultra.
-Köszi! Mennyi lesz?
-Ł7.78-felelt. A tenyerébe ejtettem az összeget, majd a vásárolt ételt és italt felnyalábolva megcéloztam az egyik széket. Lepakoltam, majd elhelyezkedtem. Lassan belekortyoltam a Cappuchio-mba. A forró koffein blomba átjárt teljesen. Bár le voltam hangolva, nem látszódott rajtam. Volt egy olyan álarcom, melynek segitségével senki nem vette észre, ha valami bántott, szomorú voltam. Sokak szerint az ilyen a hazugságok közé tartozik. Szerintem nem. Nem kell mindenkinek tudni mit érzek. Nem voltam sosem az, aki szerette ha sajnálják. Ezért alakitottam ki egy álarcot, amelyet folyamatosan csiszoltam, mig végül tökéletes nem lett. Ennek segitségével az emberek azt hihették, hogy minden a legnagyobb rendben, még akkor is, ha belül egészen apró darabokra hullottam. Ezt az álarcot elég sokszor kellett használnom eddigi életem folyamán. Volt, mikor az utálkozók ellen óvott, és biztositotta a magabiztos külsőt, de volt mikor csupán szétestem és ennek vettem hasznát.
Lassan, oda sem figyelve beleharaptam a sütimbe. A benne lévő csoki hatására valamelyest jobb kedvem lett. Hát igen. A boldogság hormonok. Azokból el kellett nem is kevés. Előhalásztam a mobilom, és felmentem Face-re. Volt egy üzenetem. Hevesen dobogó szivvel nyitottam meg.
Nem tudom mi volt ez délután. Felmentem a falamra és csak a képet láttam ami nem régen lett feltöltve. A lány egy nagyon közeli ismerősöm. Bár tudnám miért okoz neked ez fájdalmat. Nem volt semmilyen rossz szándékom. Kérlek irj vissza!..
Az üzenetére könnyek szöktek a szemembe. Nem akartam, hogy bárki is sirni lásson, de ez iszonyatosan fájt. Ekkorát még soha senki nem hazudott. Csak egy közeli ismerős? Alicia az évfolyam társunk volt.Lassan, egy könnycsepp kiutat talált, és végigfolyt az arcomon. Ha őszinte lett volna nem fájt volna ennyire. A szivembe mintha kést forgattak volna. A szüleim belém sulykolták, hogy ne legyek gyenge, mert eltaposnak. Halgattam rájuk. Mikor a baleset megtörtént sem sirtam. Nem akartam nekik csalódást okozni. 2 éve senki nem látott összetörni. Tökéletesitettem mindent, igy mégcsak meg sem karcolódhatott az álarcom. De most minden apró jel nélkül elszakadt. Elszakadt, felfedve mindenki előtt a gyenge énem. Remegve kortyoltam bele az italba, közben egy újabb könnycsepp is utat talált. Fel sem mertem nézni. Nem akartam tudni, ki látott szétesni. Lassan egy újabb falatot helyeztem a számba. Eszembe jutottak a szüleim szavai. Villámként hasitott belém a tudat, hogy 2 éve egy könnyet nem ejtettem értük. Nem sirtam, nem estem szét. Pedig lett volna alkalom. Rengetegszer rúgtak belém, de csak meg sem rezdültem.
-Lisa! Szia!-ült le mellém Dorothy.
-Szia..-suttogtam remegő hangon.
-Mi a baj?-kérdezte ilyedten.
-Ben.-mondtam ki a nevet, melyből már tudhatta, hogy történt valami. Doro volt az, akinek mindent elmondtam. Ő az, akivel egy hónap leforgása után teljesen új életet fogok kezdeni, messze innen. Távol a fájdalomtól, emlékektől, és elvileg Ben-től.
-Mit csinált?
-Hazudott...Letagadta Alicia-t, mint barátnőjét a Face-s képen.-magyaráztam felnézve.
-Hogy az a...-nyelte le a mondat végét, mert észre vette, hogy a pultos srác nagyon fülel.-Ez meg ki?
-Nem tudom..
-Nem?! De hisz' évek óta ide jársz.-hüledezett Doro.
-Nem tudom. Tegnap még nem volt itt. Barbara sem mondta.-vontam vállat, és összegyűrtem a szalvétámat. Kiittam a kávém utolsó cseppjét is, majd felálltam és elindultam a pult fele. Leraktam a tányért és a poharat, majd az új srácra mosolyogtam. Megeresztett ő is egy mosolyt, amitől olvadoztam.
-Ez a srác nem semmi.-ültem vissza Doro mellé.
-Helyes...nagyon.-bámulta Doro a pultos srácot. Kicsit feltűnő volt, ezért oldalba böktem a lökött barátnőmet, aki megugrott.-Hé! Mi van?
-Nagyon feltűnően csorgatod a nyáladat.-kuncogtam.-Töröld le a szádat, mert meglátszik.
-Hülye!-legyintett fejbe. Ekkor nyilt az ajtó, és belépett rajta valaki. Valaki, akiről reméltem, hogy ma már nem látom többet. Erre besétál a törzshelyemre. Odament a pulthoz, és vett valami sütit.
Már ment volna kifele, amikor észre vett minket. Nagyon nem akartam, hogy leüljön hozzánk, de kicsit feltűnő lett volna, ha felpattanok, és kirohanok a szakadó esőbe...amit eddig észre sem vettem.
-Sziasztok!-huppant le a másik oldalamra.
-Szia..-nyögtem ki nagy nehezen, és kapargatni kezdtem a lepattogzott körömlakkot. Doro élénkebb volt, igy hosszas csevegésbe kezdett Ben-nel. Én csak vakarásztam a körmöm. Nem akartam felnézni. Semmi kedvem nem volt hozzá. Ha rajtam múlt volna a dolog, befogtam volna a fülemet, és hangosan énekeltem volna, hogy ne hallja még a hangját se. De bunkó nem vagyok, igy nem tettem meg. Reméltem, hogy minél hamarabb távozik, de nem volt akkora szerencsém. Még egy jó darabig ott ült velünk.
-Lisa! Segitenél kicsit?-hallottam Barbara hangját.
-Persze!-pattantam fel, és siettem oda hozzá. A fejével egy helyiség felé biccentett, mire követtem. Mint később kiderült, egy iroda volt. Beérve kérdőn néztem Barbara-ra.
-Nincsen semmi. Csak azt szeretném kérdezni, hogy jól vagy?
Nem feleltem. Nagyon is jól tudta, hogy miért kérdezi. Anyáék tudták hogy valami történni fog, igy időben szóltam Barbara-nak, aki elvállalta azt, hogy figyel, és segit engem a döntések meghozatalában. Nagyon kedves asszony volt. Anyám helyett is anyám volt. Pár perc múlva válaszoltam csak a kérdésére...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése